A guszta manguszta

Könyveket, cikkeket olvastam arról,  hogy a nők anyáknak és feleségeknek születtek, monogámiára vágynak, és ez minden. És egyébként is mi mást akarhatok még az élettől ha egyszer így elbánt velem a természet, hogy nőneműnek születtem? Persze a férfiak teljesen más célból vannak e világon, mert őket a jóisten arra teremtette, hogy sokasodjanak, minél több nőt megtermékenyítsenek, és biztosítsák fajunk fennmaradását, egyébként ha épp nem vadásznak újabb megtermékenyíthető példányra akkor felfedezzenek, építsenek, országokat hódítsanak meg, autókat tervezzenek, sportközvetítéseket nézzenek, és lelkileg-testileg készítsék fel magukat az újabb kalandra.

Ez az “elmélet” nem hogy sántít, de szegénynek lábai sincsenek (hogy ezzel a szóképpel éljek). Lehet, hogy nagyon régen ez még így volt, amikor a társadalom alapvetően lenézte a nőket és hivatalosan is másodrendű lényeknek tekintette őket, minket. Manapság a nők (a demokratikus országokról beszélek) tanulnak, dolgoznak, felfedeznek, díjakat nyernek, és mellette családot alapítanak, gyermekeket nevelnek, stb saját elhatározásuk szerint. Nincsenek arra kényszerítve, hogy akkor házasodjanak amikor elérik a 14. vagy 18. életévüket, vagy gyereket szüljenek, már az első együttlét vagy akár minden egyes együttlét eredményeként. Köszönhetően a gyógyszeriparnak ma már egy nő addig nem esik teherbe amíg nem akar (gondolom ezt a vízben, víz környékén élő állatok kevésbé értékelik, amikor a szervezetükben megnő az ösztrogén-szint, ami a tablettákat szedő nők vizeletéből kerül oda).

A férfiak mindig úgy ejtik ki a női egyenjogúság szót, mintha valami romlott étel íze lenne a szájukban. És nem csodálkozom ezen. Mi nők, kivívtuk a választójogot, és azt hogy a felsőoktatásban tanulhassunk, szakmánk lehessen és gyárakban akár az eszterga és más veszélyes gépekkel dolgozzunk ha erre vágyunk. Mit nyertünk ezzel? És vajon nyertünk-e valamit? Bizonyára nyertünk vele, hisz kénytelenek minket ma már a férfiasnak titulált szakmákban is megtűrni. Hogy melyek ezek a szakmák? Hát szerintem a katonaság, rendőrség, űrhajósok, autóversenyzők, jégkorong és küzdősportok, stb. Mégis vesztesei vagyunk a csatának, hiszen amit megnyertünk egyik fronton azt elveszítettük a másikon. Van egyenjogúságunk, szexuálisan nem zaklathatnak minket férfi kollégáink, de az igazság az, hogy nem tisztelnek minket. Próbálnak európai mércével is kulturáltan viselkedni az összes hölggyel de legbelül megvan a véleményük. Nem kapunk a versenyszférában ugyanakkora bért ugyanazért a munkáért, és tőlünk bizony megkérdezik huszonéves korunkban az állásinterjún, hogy tervezünk –e gyermeket vállalni a közeljövőben (mintha őket is csak nekünk kellene felnevelni!). Az egyik volt férfi-főnököm egyszer kedvesen elmagyarázta nekem, hogy a beosztottjai közül miért kapnak a férfiak több bért. “A férfiaknak kell a randevún fizetni, a férfiaknak kell a családról gondoskodni.”-szólt az erkölcsileg és jogilag is nagyon megalapozott érv. (hozzáteszem, hogy egyetemi kutatókról van szó, akik elvégezték az egyetemet, doktori képzést és egyedül csak az a különbség, hogy mit hordanak a nadrágjukban)

Továbbá… a férfiak elterjesztették, hogy egy nő vagy szép vagy okos, de mindkettő nem lehet. Ha egy szép nő (persze relatív, hogy kinek mi a szép!) egy társadalmilag megbecsült pozícióba kerül, vagy ismertségre tesz szert a médiában rögtön elkezdődik a lejáratása. Manapság már szinte megszokott, hogy előkerülnek a meztelen fotók, házi videók vagy felnőtt filmek, és ezen aztán jól elcsámcsognak férfitársaim, majd elégedetten dőlnek hátra, hogy “Jah, ez is megjárta a “szereposztó díványt”, mert ugyan a nő sötét mint az éjszaka, de legalább azt csinálja, amihez a legjobban ért…

De miért van ez így? Van egy elképzelésem: az okos és szép nők zavarba ejtik a legtöbb férfit, bosszantja őket főleg azért mert tudják, ők sosem kaphatnak meg egy ilyen nőt és emiatt gyűlölik őket (de azért annyira nem, hogy esténként ne fantáziáljanak róluk) :-)

Azok a nők akik küzdenek azért, hogy elismerjék őket nagyot fognak csalódni. Kivívható a tisztelet? Persze; férjhez kell menni és szülni 3-5 gyereket, a férjet kiszolgálni minden tekintetben, és tenni havonta egyszer a férj zsebébe a spórolt pénzünkből (a fodrászon, kozmetikuson, ruházkodáson megspórolt pénz) egy keveset, hogy “Menj el édesem, kocsmázz egyet abban a sztriptíz bárban, olyan nyúzottnak tűnsz!” :-)

Szóval ez lenne a női sors? Sosem leszünk elegek a férfiaknak? Hát persze hogy nem :-) De nem értem, hogy ezzel miért kell foglalkozni? Nekünk elsősorban magunknak kell megfelelni, egyébként is az a nő aki a férfiakkal akar egyenlő lenni az igen alacsonyra tette a lécet! :-)

Nőnek lenni jó! Főleg amióta gyakorlatilag is hozzáférhetünk azokhoz a dolgokhoz melyeket eddig csak az értő férfi kezek érinthettek :-)

Jó érzés látni a meglepett férfi arcokat, amikor a pirosnál unott arccal kinéznek az autó vagy busz ablakából, rá a sport-motoromra, majd rám…lassan megváltozik az arcuk amikor rádöbbennek, hogy:  “ Ez egy nőőő!”

Kézbe venni egy puskát és lőni vele, igazán jó érzés. 90 km/h-val síelni a sípályán és előzgetni az akár férfi sí-gyógyegereket is ugyancsak kellemes érzés. De elég egy csinos ruha, egy szép mosoly és minden figyelmük a miénk.

Nőnek lenni jó! Becsüljük és szeressük magunkat, mert különlegesek vagyunk és szépek. Tökéletes nő nincs. Vannak nők akik a legtöbb férfinek tetszenek, de attól még nem jelenti azt, hogy ő lenne az etalon. A férfiak utánozzák egymást. Ha a pléjboj szerkesztőinek tetszik az a nő, hűha, akkor nekem is tetszik, mert nehogy kilógjak a sorból, mert aztán meg “buzi-e vagyok”?! Elég csak arra gondolni, hogy a fanszőrzet még a nyolcvanas években is divat volt, aztán egyre csak soványodott az a csíkocska, majd eljutottunk oda, hogy ma már a teljesen sima domborulatok hódítanak az erotika világában.

Egy nő nem a ruhától, a sminktől, haj hosszúságától nő, hanem a kisugárzástól. Ha férfi lennék szívesebben tartózkodnék olyan hölgyek társaságában akiknek kisugárzásuk van, vidámak, nagyokat kacagnak, élettel teliek és minden érdekli őket, mintsem egy kirakatbabával, aki ugyan gyönyörű és tiptop, de mű a körme, a szempillája, melle, haja, a kajából csak csipeget, nem nevet mert nem érti a viccet, nem gyalogol mert nyomja a lábát a drága tűsarkú, 5 percenként nézegeti magát a kis tükörben, és közben az összes pasival kacérkodik.

Hála a szűzmáriának, vannak kozmók, meg dzsojok, és azóta már mi nők is tudjuk a szex-titkokat, a legtutibb fogyókúra recepteket, és hogy melyik táskát melyik cipővel érdemes viselni, és hogy a lakásunkat hogyan rendezzük úgy be, hogy sikeresek lehessünk.

Én erre azt mondom, ha jó nő akarsz lenni az ágyban, talán érdemesebb lenne a hülye újságok helyett inkább a kedvesedet megkérdezni, hogy mire vágyik. Ha fogyni szeretnél, egyél kevesebbet és mozogj, táskát és cipőt olyant vegyél amire pénzed van, amit nem tudsz megvenni meg minek nézegeted! :-), a sikerhez pedig nem lakberendezni kell, hanem tanulni, dolgozni keményen. Ennyi. Jóóóó? :-)

hu.wikipedia.org/wiki/Simone_de_Beauvoir

Láv iz in di er

Egy szerelmet legtöbbször akkor tudunk igazán értékelni, és tisztán látni amikor véget ér. A körülöttünk levő, nem érintett emberek persze már előtte is látták, hogy milyen hülyék voltunk, vagy mennyire nyálasak, nem láttunk és nem hallottunk csak mentünk a Kedves után.

Nem is tudjuk talán, hogy mikor kezdődött pontosan, de az a kedves hang, gyengéd érintés, isteni nevetés, azok az igéző szemek, a bőre illata egyszerre életünk szerves részévé vált. Hiánya fizikai elvonási tüneteket produkál, melyet csak jelenléte enyhíthet. Állandó izgalmi állapotban vagyunk. Várjuk, hogy keressen, hívjon vagy írjon, ha nem teszi mi keressük. Isszuk minden szavát, memorizáljuk arckifejezését. Egy idő után észrevesszük, hogy az ő szavai a mi szavaink, az ő gesztusai a mi gesztusaink is már. Hasonlóakká váltunk, de ez nem elég egyek akarunk lenni. Teljes a harmónia, minden tökéletes és a föld felett lebegünk, valami rózsaszín ködben.

Féltünk és féltékenykedünk; féltjük, hogy baja esik vagy hogy elveszítjük, és félünk attól is, hogy valaki elveszi tőlünk. Azt nem élnénk túl.

Időnket és energiánkat ráfordítjuk és a kapcsolatra amit építgetünk. Új dolgokat tanulunk meg, alkalmazkodóak vagyunk és toleránsak, másokkal is, és ezáltal a világot is szebbnek látjuk. Mert az is!

Közben telik az idő. A szép emlékek gyarapodnak a szívünkben, az ajándéktárgyak és a fotók pedig a polcon sorakoznak. Ezek adnak erőt a szürke hétköznapokhoz, és a nehézségek átvészeléséhez. Minél több a nehézség, annál szorosabb a kötelék, ami kialakul, és ami összetart.

És akkor elkezdjük tervezni a közös jövőt. Nem elégszünk meg azzal amit a mai nap nyújthat. Már  hosszútávra kell nekünk, mert ez nagyon jó. Egyelőre csak néhány napra, hétre előre, később pedig már évekre előre tervezünk. Elképzeljük milyen szép életünk lehetne egy kis házikóban, kutyamacska gyerekek, autó meg minden ami kell.

Építgetjük a terveinket, és haladunk feléjük, majd egyszer jön a hidegzuhany, hogy vége. Beborul az ég is, elered az eső. Minden rózsaszín elillan és helyette szürke lesz minden és valóságos, és hideg. Sokkal magányosabbak vagyunk mint eddig bármikor. Ami eddig biztos volt, bizonytalanná lett és elveszett. Próbálkozunk, küzdünk de hiába. A szerelem elhagyott minket.

Elméleteket gyártunk és elemzünk, éjjel és nappal. Nem is volt olyan nagy szerelem, és nem is ő volt az igazi-nyugtatgatjuk magunkat. Majd lesz másik. De a francba is, hát mi romlott el, hogy lehet, hogy vége? Nem lehet csak így vége! És épp most!

De vége. Lassan belenyugszunk, és tudomásul vesszük. Nem hívogatjuk, nem keressük többé. Elhatározzuk, hogy elfelejtjük. Igen, ez lesz a legjobb.

De nem megy. Ott van éjjel amikor lefekszünk, és reggel amikor felkelünk. Mindig előkerül egy emlék, fotó, belépőjegy, egy zene vagy film. 

Próbálunk visszazökkeni a megszokott kerékvágásba, de nem megy. Mindenki megőrült. Miért van jókedve bárkinek is, amikor mi szomorúak vagyunk? A buszon szerelmespár turbékol, kora reggel. Ezeknek nincs jobb dolguk, basszus? Hányinger. Undorító az enyelgésük. Az utcán sétálva elkezdjük meglátni a páros dolgokat. Mindenki párban, egymás kezét fogva jár és boldog. Csak mi sétálunk egyedül, és szinte érezzük magunkon szánakozó tekintetüket.

Megpróbálunk új célokat kitalálni, új hobbink lesz, és körülvesszük magunkat az idáig elhanyagolt barátokkal. Kezdünk talpraállni. Már nincs hányingerünk a turbékoló szerelmesektől, csak szánalmasnak tartjuk őket. Szerencsétlenek, nem tudják, hogy napjaik meg vannak számlálva- gondoljuk, és mosolyogunk gúnyosan.

Miközben gúnyolódni próbálunk és remek poénokat találunk ki, rádöbbenünk, hogy valójában épp erre van szükségünk. Keresni kezdünk. Keressük a nagy őt. Itt kell hogy legyen! Kell, hogy ilyen legyen. Hiszen meg van írva!

Jön a ruhatár csere, frizuraváltás, teljesen új ember lesz belőlünk. Új tulajdonságokat keresünk magunkban és imidzset építünk, amely megnyerő és első látásra szimpatikus. Belenézünk a tükörbe.Tarolni fogunk! Ez nem kérdés!

De nem így lesz. Nem találunk senkit. Minden normális ember mintha előled rejtőzne. Hol vannak?

Hazafelé tartunk, egyedül. Ki mással? És ki jön szembe? Na ki? Kivirult, vidám, csinos, helyes és boldog. Hogy lehet boldog nélkülünk? Ez már a vég.

Áh nekünk nem is kell a szerelem. Mindenki bolond aki szerelmes, és menjen mindenki a fenébe. Lehet szerelem nélkül is élni.

Nem keresünk, nem érdeklődünk, nem  nézelődünk. Esküdt ellenségei leszünk a Valentin napnak, a szivecskéknek, és minden szerelmet jelképező dolognak. Szerelmes dalokat átkapcsoljuk, filmeket úgyszintén. A szerelem kiiktatva. Nincs. Kész.

Nem is hiányzik. Egy csomó más érdekes dolog van az életben, ami kitölti a helyét a szerelemnek. Höh, nagy ügy.

És akkor derült égből a villámcsapás megérkezik a szerelem. Olyan szerelmesek leszünk, mint egy kisgyerek. Enni és aludni sem tudunk, annyira nagy az izgalom. Tetszeni akarunk, és nyomulunk. Izgalommal várunk minden apró jelet, visszajelzést. És megérkezik a jel. Boldogok vagyunk, szárnyalunk. És minden ismét rózsaszín.

Nem érdekel, hogy vége lesz, nem érdekel, hogy mások kinevetnek, és szkeptikusok. Most boldogok vagyunk és csak ez számít. És ez így igaz. Nagyon rövid az élet, és sok benne a szomorúság.

Ne hagyd ki belőle a szerelmet és a lehetőséget a szerelemre, ne fordíts neki hátat. A szerencse egyébként is elpártol tőled sokszor. Élj a lehetőséggel ezért!

Becsüld meg azt ami ma megadatott neked. Örülj annak, hogy ha van aki megfogja a kezed, aki ad egy csésze teát ha beteg vagy, és aki éjjel mielőtt elalszol átölel és megcsókol. Az élet furcsa és kiszámíthatatlan dolgokat produkálhat, és az ami ma még biztos, holnap lehet, hogy eltűnik. És sajnálni fogod, hogy ha nem éltél, nem értékelted, nem szerettél, nem öleltél és nem csókoltál.

Keveseknek adatik meg az, hogy 30-40 éveket leéljenek ugyanazzal az emberrel, és együtt megöregedve a tóparton üldögélve egy padon, fogják egymás remegő, ráncos kezét, szeretettel.

Szívből kívánom mindenkinek Valetin-nap alkalmából, hogy ez megadathasson neki!