Láv iz in di er
Egy szerelmet legtöbbször akkor tudunk igazán értékelni, és tisztán látni amikor véget ér. A körülöttünk levő, nem érintett emberek persze már előtte is látták, hogy milyen hülyék voltunk, vagy mennyire nyálasak, nem láttunk és nem hallottunk csak mentünk a Kedves után.
Nem is tudjuk talán, hogy mikor kezdődött pontosan, de az a kedves hang, gyengéd érintés, isteni nevetés, azok az igéző szemek, a bőre illata egyszerre életünk szerves részévé vált. Hiánya fizikai elvonási tüneteket produkál, melyet csak jelenléte enyhíthet. Állandó izgalmi állapotban vagyunk. Várjuk, hogy keressen, hívjon vagy írjon, ha nem teszi mi keressük. Isszuk minden szavát, memorizáljuk arckifejezését. Egy idő után észrevesszük, hogy az ő szavai a mi szavaink, az ő gesztusai a mi gesztusaink is már. Hasonlóakká váltunk, de ez nem elég egyek akarunk lenni. Teljes a harmónia, minden tökéletes és a föld felett lebegünk, valami rózsaszín ködben.
Féltünk és féltékenykedünk; féltjük, hogy baja esik vagy hogy elveszítjük, és félünk attól is, hogy valaki elveszi tőlünk. Azt nem élnénk túl.
Időnket és energiánkat ráfordítjuk és a kapcsolatra amit építgetünk. Új dolgokat tanulunk meg, alkalmazkodóak vagyunk és toleránsak, másokkal is, és ezáltal a világot is szebbnek látjuk. Mert az is!
Közben telik az idő. A szép emlékek gyarapodnak a szívünkben, az ajándéktárgyak és a fotók pedig a polcon sorakoznak. Ezek adnak erőt a szürke hétköznapokhoz, és a nehézségek átvészeléséhez. Minél több a nehézség, annál szorosabb a kötelék, ami kialakul, és ami összetart.
És akkor elkezdjük tervezni a közös jövőt. Nem elégszünk meg azzal amit a mai nap nyújthat. Már hosszútávra kell nekünk, mert ez nagyon jó. Egyelőre csak néhány napra, hétre előre, később pedig már évekre előre tervezünk. Elképzeljük milyen szép életünk lehetne egy kis házikóban, kutyamacska gyerekek, autó meg minden ami kell.
Építgetjük a terveinket, és haladunk feléjük, majd egyszer jön a hidegzuhany, hogy vége. Beborul az ég is, elered az eső. Minden rózsaszín elillan és helyette szürke lesz minden és valóságos, és hideg. Sokkal magányosabbak vagyunk mint eddig bármikor. Ami eddig biztos volt, bizonytalanná lett és elveszett. Próbálkozunk, küzdünk de hiába. A szerelem elhagyott minket.
Elméleteket gyártunk és elemzünk, éjjel és nappal. Nem is volt olyan nagy szerelem, és nem is ő volt az igazi-nyugtatgatjuk magunkat. Majd lesz másik. De a francba is, hát mi romlott el, hogy lehet, hogy vége? Nem lehet csak így vége! És épp most!
De vége. Lassan belenyugszunk, és tudomásul vesszük. Nem hívogatjuk, nem keressük többé. Elhatározzuk, hogy elfelejtjük. Igen, ez lesz a legjobb.
De nem megy. Ott van éjjel amikor lefekszünk, és reggel amikor felkelünk. Mindig előkerül egy emlék, fotó, belépőjegy, egy zene vagy film.
Próbálunk visszazökkeni a megszokott kerékvágásba, de nem megy. Mindenki megőrült. Miért van jókedve bárkinek is, amikor mi szomorúak vagyunk? A buszon szerelmespár turbékol, kora reggel. Ezeknek nincs jobb dolguk, basszus? Hányinger. Undorító az enyelgésük. Az utcán sétálva elkezdjük meglátni a páros dolgokat. Mindenki párban, egymás kezét fogva jár és boldog. Csak mi sétálunk egyedül, és szinte érezzük magunkon szánakozó tekintetüket.
Megpróbálunk új célokat kitalálni, új hobbink lesz, és körülvesszük magunkat az idáig elhanyagolt barátokkal. Kezdünk talpraállni. Már nincs hányingerünk a turbékoló szerelmesektől, csak szánalmasnak tartjuk őket. Szerencsétlenek, nem tudják, hogy napjaik meg vannak számlálva- gondoljuk, és mosolyogunk gúnyosan.
Miközben gúnyolódni próbálunk és remek poénokat találunk ki, rádöbbenünk, hogy valójában épp erre van szükségünk. Keresni kezdünk. Keressük a nagy őt. Itt kell hogy legyen! Kell, hogy ilyen legyen. Hiszen meg van írva!
Jön a ruhatár csere, frizuraváltás, teljesen új ember lesz belőlünk. Új tulajdonságokat keresünk magunkban és imidzset építünk, amely megnyerő és első látásra szimpatikus. Belenézünk a tükörbe.Tarolni fogunk! Ez nem kérdés!
De nem így lesz. Nem találunk senkit. Minden normális ember mintha előled rejtőzne. Hol vannak?
Hazafelé tartunk, egyedül. Ki mással? És ki jön szembe? Na ki? Kivirult, vidám, csinos, helyes és boldog. Hogy lehet boldog nélkülünk? Ez már a vég.
Áh nekünk nem is kell a szerelem. Mindenki bolond aki szerelmes, és menjen mindenki a fenébe. Lehet szerelem nélkül is élni.
Nem keresünk, nem érdeklődünk, nem nézelődünk. Esküdt ellenségei leszünk a Valentin napnak, a szivecskéknek, és minden szerelmet jelképező dolognak. Szerelmes dalokat átkapcsoljuk, filmeket úgyszintén. A szerelem kiiktatva. Nincs. Kész.
Nem is hiányzik. Egy csomó más érdekes dolog van az életben, ami kitölti a helyét a szerelemnek. Höh, nagy ügy.
És akkor derült égből a villámcsapás megérkezik a szerelem. Olyan szerelmesek leszünk, mint egy kisgyerek. Enni és aludni sem tudunk, annyira nagy az izgalom. Tetszeni akarunk, és nyomulunk. Izgalommal várunk minden apró jelet, visszajelzést. És megérkezik a jel. Boldogok vagyunk, szárnyalunk. És minden ismét rózsaszín.
Nem érdekel, hogy vége lesz, nem érdekel, hogy mások kinevetnek, és szkeptikusok. Most boldogok vagyunk és csak ez számít. És ez így igaz. Nagyon rövid az élet, és sok benne a szomorúság.
Ne hagyd ki belőle a szerelmet és a lehetőséget a szerelemre, ne fordíts neki hátat. A szerencse egyébként is elpártol tőled sokszor. Élj a lehetőséggel ezért!
Becsüld meg azt ami ma megadatott neked. Örülj annak, hogy ha van aki megfogja a kezed, aki ad egy csésze teát ha beteg vagy, és aki éjjel mielőtt elalszol átölel és megcsókol. Az élet furcsa és kiszámíthatatlan dolgokat produkálhat, és az ami ma még biztos, holnap lehet, hogy eltűnik. És sajnálni fogod, hogy ha nem éltél, nem értékelted, nem szerettél, nem öleltél és nem csókoltál.
Keveseknek adatik meg az, hogy 30-40 éveket leéljenek ugyanazzal az emberrel, és együtt megöregedve a tóparton üldögélve egy padon, fogják egymás remegő, ráncos kezét, szeretettel.
Szívből kívánom mindenkinek Valetin-nap alkalmából, hogy ez megadathasson neki!
